Egy vadász emlékére

2024. január 31.-én, küzdelmes és tartalmas életének 83. évében meghalt Molnár Béla…..

Béla bácsi – akit sokan és sokféle becenévvel is illettek, mint Apuka, Béluskám, Bécó…- az algyői gátőr Fia már gyerekkorában megismerkedhetett a vadászattal, amely persze akkor még sokkal másképpen nézett ki, mint napjainkban. „Akkor” olyan baráti jellege volt a vadászatnak, és bár voltak akkor is bizonyos emberek, akik sokkal többet képzeltek magukról, de az kevésbé volt bosszantó. „Akkor” még szinte csak apróvadra vadásztak az ebben a régióban vadászó vadászok, és sokkal nagyobb becsülete volt a sörétes fegyvernek, mint manapság. Soha nem is volt, és talán nem is vágyott arra, hogy golyós fegyvere is legyen, és nem vonzotta különösképp a nagyvad vadászata. Béla bácsi is ennek a nagyon szép dolognak – a sörétes fegyvernek – a bűvöletében cseperedett Apukája mellett, aki mindig a mértékletességre intette, miközben sokkal gazdagabb volt „akkor” a természetes vadállomány. Megtanulta – ahogy azt kellene a mai vadászoknak is – hogy melyik vadat kell és mikor elejteni ahhoz, hogy jusson is és maradjon is, és ennek szellemében élte hosszú vadászéletét. Szeretett fácánra vadászni, imádta a mezei nyúl vadászatát, mindent félretett egy ígéretes vadliba vadászat kedvéért…. de a legkedvesebb vadászatai a szajkók elejtéséhez kötődtek. Szinte bármikor lehetett rá számítani közösségi/társadalmi munka kapcsán, de segítőkészsége a vadásztársak „gépeinek” reparálása során is megnyilvánult. Én nem tudok olyanról, aki ne szerette/tisztelte/becsülte volna, mégis a legutóbbi időkre társaság nélkül maradt, senki sem nyújtott állandó lehetőséget Öreg barátomnak…..talán éppen emiatt!

Ebben a szellemben nevelte az egyetlen Fiát, aki megszállottság, állhatatosság, igazi vadász-szenvedély dolgában semmivel sem maradt el Béla bácsi mögött, és az is megadatott neki, hogy hosszú ideig vadászhatott együtt a Fiával, számos társas és egyéni vadászatot is beleértve. A közös reggeli kávézások során megbeszélt vadászatok lehetősége is mindig felvillanyozta, és súlyos betegségében érintetten is igyekezett minél több időt eltölteni imádott Fiával vadászatokon.

Ezen a platformon, ahol elsősorban a vadászati szenvedéllyel érintettek körében szeretnék emléket állítani Béla bácsinak, talán nem álszent, ha megemlítem Balázs fiamat is, akivel szintén nagyon baráti kapcsolat alakulhatott ki az itt-ott 40 év korkülönbség ellenére. „Bécó” nagyon szerette a keresztfiát, akivel számos alkalommal több kiváló közös vadászatokon vett részt, és ahol elégedetten nyugtázták egymás sörétes lő-tudományát. Amikor Balázs hivatásos vadászként szolgálta a „keresztaput” (is), akkor volt különösen mélyreható a kapcsolatuk, mert „akkor” a vadászat – a társasvadászat különösen – a barátságról, a közös szórakozásról, és arról (is) szólt, hogy a vadászatok előtti kávé az útba eső kocsmában, a vadászatok alatti uzsonnázások, és a vadászatokat követő „kajálások” és beszélgetések összehozták az embereket. És ez nem is volt olyan régen….

A betegsége - sajnos az első pillanattól kezdve tudottan – súlyosabb volt, mint korábban bármely nyavalya, és egyre csak szívta el Béla bácsi élet-erejét, és ahogy fogyott az erő, úgy fogyott a remény is! Béla bácsi az utolsó pillanatig tisztán és világosan érezte a közelgő végét ennek a szép és keserves életnek, bár szeretett volna még néhány közös vadászatot…. majd valamikor arra is sor fog kerülni.….

Isten adjon örök nyugodalmat Neked Béla bácsi, és kedvenc köszöntésedet használva búcsúzom Tőled:  „Szevasz” Béla bácsi, Isten Veled!